Péntek van. Suliba nem kellett mennem, ugyanis az igazgatóság
ajándékozott nekünk egy nap sí szünetet. Hát nem kedvesek? Izgatott voltam a
mai nap miatt, hiszem még sosem voltam ByTheWay koncerten. Oké, tudom, hogy
bármikor hallhatom őket élőben énekelni, de akkor is, ez más. Mivel korán felébredtem
így sütöttem sütit az útra, majd bepakoltam táskámba a szükséges dolgokat.
Igazolványok, pizsama, váltó ruha holnapra, telefon, a nekik készített ajándék,
süti, parfüm, és egy szemceruzát. Gondoltam fésűt nem teszek, hiszen Olivérnek
csak van. Gyorsan megfürödtem, majd hajat mostam. Miután megszáradt a hajam
először kivasaltam, majd a változatosság kedvéért inkább tettem bele pár
hullámot. Enyhe sminket tettem fel, ami nálam szemceruzát és szempilla spirált
jelent. Felvettem sötétkék farmeremet, az egyik kedvenc pólómat és egy csinos
kardigánt. Lábamra lapos sarkú- hosszú szárú csizmámat húztam. Nyakam köré
tekertem a sálam, majd felvettem a kabátomat. Elköszöntem mindenkitől és
elindultam a kapunk elé. A srácok 5 perc múlva ide is értek. A kisbusz középső
sorába ültem le Ya Ou és Olivér közé. Út közben megismerkedtem menedzserükkel,
Pusztai Olivérrel, aki szintén nagyon aranyos. A sok nevetés közepette, eszembe
jutott, hogy hoztam nekik valamit. Elkezdtem táskámban kotorni, majd a
csörgésre felfigyeltek.
- Ennek süti hangja van. – nézett rám Olivér kiskutya szemekkel. Végig kínáltam mindenkit a sütivel, aminek egyébként hatalmas sikere lett, ugyanis két perc múlva már morzsa sem volt. Odaadtam nekik az ajándékokat. Mindenkinek egy bőr karkötő, amibe bele volt írva a nevük: Oli úr, Benny úr, Sziki úr, Ya Ou úr és persze a másik két személyre is gondoltam, így sofőr úr és menedzser úr. Mindannyian megköszönték, mikor hirtelen egyszerre Olitól a jobb arcomra, Ya Outól a bal arcomra és a másik két sráctól a fejemre kaptam puszit, amit menedzserük meg is örökített Olivér telefonjával. Mi vagyok én, ha nem mázlista?
Megérkeztünk az első koncert helyszínre. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy több százan voltak. Mikor beléptünk, nagyokat pislogva szemléltem azt a sok rajongót. Elképesztő, hogy mennyien eljöttek. A fiúk felmentek a színpadra, és mindenki sikítozni kezdett. A srácok a Troublemakerssel kezdtek. Én a színpad mellől szemléltem az eseményeket, hiszen nem akartam, hogy bárki meglásson. Én nem azért lógok velük, hogy híres legyek vagy, hogy benne legyek a tv-ben. Hanem azért, mert tényleg szeretem őket. Ilyen nagy dolgokon gondolkoztam, mikor a menedzserük megállt mellettem.
- Jók a srácok, nem igaz? –kérdezte mosolyogva.
- De még mennyire. – Én még mindig nem bírom felfogni, hogy mennyien vannak.
- Nagyon fontos vagy Olivérnek, ugye tudod? – kérdezte kedvesen.
- Ő is nekem. Legjobb barátok vagyunk.
- Na, ezt hagyta itt múlt héten, csak épp egy másik helyszínen miattad. Becsüld őt meg. – mondta, majd megütögette a vállam, afféle barát módon és ment beszélni a helyszín tulajával. A srácok tartottak egy kis pihenőt, majd jöhetett a fotózkodás és a dedikálás. Én abba elfáradtam, hogy figyeltem a koncertet, csodálom, hogy ők még nem borultak le a székről. Mikor az összes rajongóval csináltak képet, az összes kapott ajándékukat összeszedtük, bele telt vagy 1 órába. Végül indulhattunk a következő helyszínre, ami 2 óra innen kocsival. Te jó ég. Megkérdeztem a srácokat, hogy nem-e fáradtak.
- Már hozzászoktunk. – mondta mosolyogva Sziki.
- Azért nem mindenki. – biccentett Ya Ou, az alvó Bennyre.
- Meg tudom érteni. – védtem meg Bennyt. Mikor megérkeztünk a következő koncertre, még több rajongóval találtam magam szembe. Szintén leesett állal sétáltam be mire a srácok csak mosolyogtak. Hatalmas koncertet adtak ismét. Dedikálás, fotókészítés, majd jöhettek az ajándékpakolások. Szerintem a csomagtartó tele lett a plüssállatokkal és az egyéb ajándékokkal. A srácok pedig tele lettek a sütik egy részével. A másik fele, ott pihen a leghátsó ülésen Benny és Sziki mellett. Képzelhetitek mennyit kaptak, ha rajtuk is kifog. Végre haza indultunk. Útközben nagyokat nevettünk és beszélgettünk.
- Nézzétek már, Benny megint bealudt. – mondta Sziki vigyorogva.
- Tündérke. – mondta Oli.
- Hagyjátok már szegényt. Csodálkozom, hogy ilyen koncert után ti nem alszotok. Én abban elfáradtam, hogy egy helyben álltam vagy ültem. Ti, hogy bírjátok? – kérdeztem teljesen fáradtan.
- Az évek nem, de a rutin az igen. – mondta nevetve Ya Ou. Egy pillanatra becsuktam a szememet, gondolván, hogy akkor majd felfrissülök. Gondoltam én naivan. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már mindenki aludt, Olivért kivéve, aki telefonját nyomkodta. Észrevette, hogy nézem. És mosolyogva hozzám szólt.
- Aludj nyugodtan, majd szólok, hogyha közeledünk. – bólintottam, majd becsuktam a szemem. Körülbelül 10 perc telhetett el, amikor káromkodásra keltem, és a kocsi már nem ment. Kinyitottam a szemem és a srácokra néztem. Olyan édesen és mélyen aludtak. Pusztai úr (a srácok így hívják) és a sofőrünk nem volt a kocsiban. Ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy valahol az autópálya közepén lehetünk távol Pesttől. Óvatosan előre másztam, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem ébresztettem fel senkit, kiszálltam a kocsiból. Elég hideg volt kint, mit ne mondjak.
- Mi történt? Miért álltunk meg? – kérdeztem álmosan az ébren levőket.
- Defekt. Szilánkok voltak az úton, későn vettem észre és a bal oldali kerekek kilyukadtak. – szemléltette a helyzetet a sofőrünk.
- Van pótgumi nem? – kérdeztem érdeklődve.
- Van, de csak egy. Az lenne a kész csoda, hogyha erre jönne valaki. – mondta Pusztai úr. Hirtelen kinyílt az ajtó és Olivér szállt ki a kocsiból.
- Mi a szitu? – kérdezte érdeklődve szintén álmosan. Beavattuk őt is a részletekbe, majd szóltunk a srácoknak.
- Gyerekek. Keljetek fel, helyzet van. – keltette őket Olivér „finoman”.
- Most ne viccelődj Olivér, fáradtak vagyunk. – mondta csukott szemmel totál félálomba Ya Ou.
- Srácok ne már. Ez most nem vicc. Komolyan beszélek, itt ragadtunk. – erre a kijelentésére mindannyian kinyitották szemüket, és még az álom is kipattant a szemükből.
- Mi van? – kérdezték mind hárman egyszerre. Miután megtudták ők is a sztorit, megkérdeztük sofőrünket, hogy mi a helyzet. Sajnos nem tudott jó hírekkel szolgálni. Már vagy 2 órája állhattunk a leálló sávban szétfagyva, álmosan, nyűgösen. Ya Ou közben felhívta barátnőjét, akivel ismételten összevesztek. Miután letette a telefont, próbáltam nyugtatni, hogy ki fognak békülne és minden rendben lesz. És, hogy ne szomorkodjon. Valamennyire sikerült felvidítanom, mert utána sokat mosolygott. Láttunk egy autót arra felé jönni, de nem hittük, hogy megállnak. Közben Oli félrehívott engem a többiektől. Nem tudtam, hogy miről akar beszélni velem.
- Annyira örülök neki, hogy így kijössz a srácokkal. Végre az összes legjobb barátom ismeri egymást. – mondta mosolyogva, majd szorosan magához ölelt. E közben az autó befordult mögénk és kiszálltak a benne ülők. Egy család volt az. Anyuka, apuka és kislányuk. Mikor a lány kiszállt, csak ennyit mondott: „Úristen, ez a ByTheWay. El se hiszem.” Mondta teli vigyorral az arcán.
- Jó estét kívánok! Miben segíthetünk? Láttuk, hogy bajban vannak. – mondta a lány apukája.
- Jó estét. Kilyukadt a két bal oldali gumi. Az elsőt ki tudtam cserélni, de még egy nincs nálam. – elegyedett szóba sofőrünk a másik kocsi tulajdonosával. Amíg ők megbeszélték a részleteket és kereket cseréltek, a kislány odajött autógrammot kérni és megkért engem, hogy fotózzam le őket közösen. Mosolyogva bólintottam és csináltam róluk több képet is. Hirtelen megszólalt a telefonom, így arrébb sétáltam és elővettem farmerem zsebéből. Mikor megláttam ki keres, még a vér is megfagyott bennem.
- Ennek süti hangja van. – nézett rám Olivér kiskutya szemekkel. Végig kínáltam mindenkit a sütivel, aminek egyébként hatalmas sikere lett, ugyanis két perc múlva már morzsa sem volt. Odaadtam nekik az ajándékokat. Mindenkinek egy bőr karkötő, amibe bele volt írva a nevük: Oli úr, Benny úr, Sziki úr, Ya Ou úr és persze a másik két személyre is gondoltam, így sofőr úr és menedzser úr. Mindannyian megköszönték, mikor hirtelen egyszerre Olitól a jobb arcomra, Ya Outól a bal arcomra és a másik két sráctól a fejemre kaptam puszit, amit menedzserük meg is örökített Olivér telefonjával. Mi vagyok én, ha nem mázlista?
Megérkeztünk az első koncert helyszínre. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy több százan voltak. Mikor beléptünk, nagyokat pislogva szemléltem azt a sok rajongót. Elképesztő, hogy mennyien eljöttek. A fiúk felmentek a színpadra, és mindenki sikítozni kezdett. A srácok a Troublemakerssel kezdtek. Én a színpad mellől szemléltem az eseményeket, hiszen nem akartam, hogy bárki meglásson. Én nem azért lógok velük, hogy híres legyek vagy, hogy benne legyek a tv-ben. Hanem azért, mert tényleg szeretem őket. Ilyen nagy dolgokon gondolkoztam, mikor a menedzserük megállt mellettem.
- Jók a srácok, nem igaz? –kérdezte mosolyogva.
- De még mennyire. – Én még mindig nem bírom felfogni, hogy mennyien vannak.
- Nagyon fontos vagy Olivérnek, ugye tudod? – kérdezte kedvesen.
- Ő is nekem. Legjobb barátok vagyunk.
- Na, ezt hagyta itt múlt héten, csak épp egy másik helyszínen miattad. Becsüld őt meg. – mondta, majd megütögette a vállam, afféle barát módon és ment beszélni a helyszín tulajával. A srácok tartottak egy kis pihenőt, majd jöhetett a fotózkodás és a dedikálás. Én abba elfáradtam, hogy figyeltem a koncertet, csodálom, hogy ők még nem borultak le a székről. Mikor az összes rajongóval csináltak képet, az összes kapott ajándékukat összeszedtük, bele telt vagy 1 órába. Végül indulhattunk a következő helyszínre, ami 2 óra innen kocsival. Te jó ég. Megkérdeztem a srácokat, hogy nem-e fáradtak.
- Már hozzászoktunk. – mondta mosolyogva Sziki.
- Azért nem mindenki. – biccentett Ya Ou, az alvó Bennyre.
- Meg tudom érteni. – védtem meg Bennyt. Mikor megérkeztünk a következő koncertre, még több rajongóval találtam magam szembe. Szintén leesett állal sétáltam be mire a srácok csak mosolyogtak. Hatalmas koncertet adtak ismét. Dedikálás, fotókészítés, majd jöhettek az ajándékpakolások. Szerintem a csomagtartó tele lett a plüssállatokkal és az egyéb ajándékokkal. A srácok pedig tele lettek a sütik egy részével. A másik fele, ott pihen a leghátsó ülésen Benny és Sziki mellett. Képzelhetitek mennyit kaptak, ha rajtuk is kifog. Végre haza indultunk. Útközben nagyokat nevettünk és beszélgettünk.
- Nézzétek már, Benny megint bealudt. – mondta Sziki vigyorogva.
- Tündérke. – mondta Oli.
- Hagyjátok már szegényt. Csodálkozom, hogy ilyen koncert után ti nem alszotok. Én abban elfáradtam, hogy egy helyben álltam vagy ültem. Ti, hogy bírjátok? – kérdeztem teljesen fáradtan.
- Az évek nem, de a rutin az igen. – mondta nevetve Ya Ou. Egy pillanatra becsuktam a szememet, gondolván, hogy akkor majd felfrissülök. Gondoltam én naivan. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már mindenki aludt, Olivért kivéve, aki telefonját nyomkodta. Észrevette, hogy nézem. És mosolyogva hozzám szólt.
- Aludj nyugodtan, majd szólok, hogyha közeledünk. – bólintottam, majd becsuktam a szemem. Körülbelül 10 perc telhetett el, amikor káromkodásra keltem, és a kocsi már nem ment. Kinyitottam a szemem és a srácokra néztem. Olyan édesen és mélyen aludtak. Pusztai úr (a srácok így hívják) és a sofőrünk nem volt a kocsiban. Ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy valahol az autópálya közepén lehetünk távol Pesttől. Óvatosan előre másztam, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem ébresztettem fel senkit, kiszálltam a kocsiból. Elég hideg volt kint, mit ne mondjak.
- Mi történt? Miért álltunk meg? – kérdeztem álmosan az ébren levőket.
- Defekt. Szilánkok voltak az úton, későn vettem észre és a bal oldali kerekek kilyukadtak. – szemléltette a helyzetet a sofőrünk.
- Van pótgumi nem? – kérdeztem érdeklődve.
- Van, de csak egy. Az lenne a kész csoda, hogyha erre jönne valaki. – mondta Pusztai úr. Hirtelen kinyílt az ajtó és Olivér szállt ki a kocsiból.
- Mi a szitu? – kérdezte érdeklődve szintén álmosan. Beavattuk őt is a részletekbe, majd szóltunk a srácoknak.
- Gyerekek. Keljetek fel, helyzet van. – keltette őket Olivér „finoman”.
- Most ne viccelődj Olivér, fáradtak vagyunk. – mondta csukott szemmel totál félálomba Ya Ou.
- Srácok ne már. Ez most nem vicc. Komolyan beszélek, itt ragadtunk. – erre a kijelentésére mindannyian kinyitották szemüket, és még az álom is kipattant a szemükből.
- Mi van? – kérdezték mind hárman egyszerre. Miután megtudták ők is a sztorit, megkérdeztük sofőrünket, hogy mi a helyzet. Sajnos nem tudott jó hírekkel szolgálni. Már vagy 2 órája állhattunk a leálló sávban szétfagyva, álmosan, nyűgösen. Ya Ou közben felhívta barátnőjét, akivel ismételten összevesztek. Miután letette a telefont, próbáltam nyugtatni, hogy ki fognak békülne és minden rendben lesz. És, hogy ne szomorkodjon. Valamennyire sikerült felvidítanom, mert utána sokat mosolygott. Láttunk egy autót arra felé jönni, de nem hittük, hogy megállnak. Közben Oli félrehívott engem a többiektől. Nem tudtam, hogy miről akar beszélni velem.
- Annyira örülök neki, hogy így kijössz a srácokkal. Végre az összes legjobb barátom ismeri egymást. – mondta mosolyogva, majd szorosan magához ölelt. E közben az autó befordult mögénk és kiszálltak a benne ülők. Egy család volt az. Anyuka, apuka és kislányuk. Mikor a lány kiszállt, csak ennyit mondott: „Úristen, ez a ByTheWay. El se hiszem.” Mondta teli vigyorral az arcán.
- Jó estét kívánok! Miben segíthetünk? Láttuk, hogy bajban vannak. – mondta a lány apukája.
- Jó estét. Kilyukadt a két bal oldali gumi. Az elsőt ki tudtam cserélni, de még egy nincs nálam. – elegyedett szóba sofőrünk a másik kocsi tulajdonosával. Amíg ők megbeszélték a részleteket és kereket cseréltek, a kislány odajött autógrammot kérni és megkért engem, hogy fotózzam le őket közösen. Mosolyogva bólintottam és csináltam róluk több képet is. Hirtelen megszólalt a telefonom, így arrébb sétáltam és elővettem farmerem zsebéből. Mikor megláttam ki keres, még a vér is megfagyott bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése