13. rész

Sziasztok. Íme itt az új rész. Kérlek titeket, hogy írjatok véleményt. Erőt adtok vele és könnyebben megy az írás. Ráadásul szívesebben írok meg egy új részt, ha tudom, hogy várja valaki. Jó olvasást. Mosolyogjatok sokat! Puszi, Sziszi :)

*Olivér szemszöge*
Reggel 7-kor keltett órám csörgése. Kinyomtam és készítettem magamnak reggelit. Utána gyorsan felöltöztem és indultam is. A forgalom eléggé nagy volt, mindenki munkába ment, de még így se panaszkodhatok, mert elég hamar odaértem. A kórház melletti boltban vettem csokit és gyümölcslevet, hátha ma felébred. Tudom, hogy még nincs magánál, mert a szülei telefonáltak volna. Gyorsan felsiettem szobájához és benyitottam. Az anyukája és apukája még mindig ott voltak, nagyon fáradtan. Felajánlottam nekik, hogy hazaviszem őket, de azt mondták, hogy nem hagyják itt Szilvit. Jogos, én se szeretném, ha egyedül lenne. Gyorsan felhívtam Bennyt, azt mondta, hogy ő szívesen haza viszi őket. Nem engedtem, hogy nemet mondjanak, mert nagyon fáradtak és így tömegközlekedéssel se jó menni, vezetni aztán meg végképp rossz. Ránéztem Szilvire, nagyon sápadt volt. Szüleiben próbáltam tartani a lelket, hogy minden rendben lesz. Körülbelül 20 perccel később a mosolygó Benny lépett be. Bemutatkozott Szilvi szüleinek, kezet fogott apukájával, anyukájának puszit adott és velem is kezet fogott. Ezután ránézett Szilvire. Hirtelen lefagyott a mosoly az arcáról és ő is szomorú lett.
- Tudni már valamit? – kérdezte hol rám, hol a szüleire nézve.
- Sajnos nem, de azt mondták hamarosan felébred. – mondta az apja. Még beszélgettünk, majd elindultak haza Bennyvel.
Leültem Szilvi mellé, megfogtam a kezét és csak néztem. Közben Ya Ou hívott, hogy csak délután tud bejönni, mert elhúzódott az ügy és rengetegen vannak. Visszanéztem Szilvire és eszembe jutott, hogy milyen jó volt mostanában a kapcsolatunk. Február eleje óta rengeteget találkoztunk, beszélgettünk, nevettünk.  És én megbántottam. Az is lehet, hogy miattam van itt.
- Tudom, hogy most ezt nem hallod, vagy ha hallod is nem fogsz emlékezni rá. Ha benyit, valaki bizonyára hülyének néznek engem, de nem érdekel. Imádom azt a napot, amikor egymásba botlottunk és megismertelek, már akkor tudtam, hogy mindig is számíthatok rád. Szeretek veled lenni és nagyon jó barát vagy. Kérlek légy erős, harcolj és ébredj fel. Te vagy az egyik legjobb barátom. Nem akarlak elveszíteni, szükségem van rád. – bekönnyeztem – Ígérem, amint jobban leszel, megbeszéljük ezt az egészet és helyre hozzuk. Tudom elszúrtam és én vagyok a hibás. Kérlek, ne haragudj rám. Legközelebb először azt nézem, hogy neked mi a jó, megkérdezlek, és csak utána csinálok ilyeneket. Megbántam. Szeretlek. – mondtam ki.  Hátra dőltem, de továbbra is fogtam a kezét, mennyivel kisebb az enyémnél. Már egy ideje ott ültem, amikor ránéztem az órámra, már fél tizenkettőt mutatott. Felfelé néztem és becsuktam a szememet. Nem tudom, hogy mióta lehettem úgy, de hirtelen egy kis szorítást éreztem kezemen, azért elég gyengén. Gyorsan Szisszre néztem, megszorítottam kezét gyengéden, másik kezemmel kisöpörtem a haját a szeméből és megsimítottam arcát, majd szemére néztem, amit ő szép lassan elkezdett kinyitni. Mikor kinyitotta a szemét elkezdtem mosolyogni. Levette az oxigén maszkot és beszélni próbált. Hangja gyengéd volt és halk, és a kis butus azt hitte haragszok rá.

*Szilvi szemszöge*
Utolsó emlékem az, hogy egy szirénázó mentőben feküdtem. Most erős lüktetést éreztem fejemben, fájt a jobb lábam, fájt a hasam, és úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Éreztem, hogy valaki fogja a kezem, amin próbáltam szorítani, de alig volt erőm így nem jártam sikerrel. Hirtelen valaki végig simított arcomon, mire minden erőmet összeszedtem és kinyitottam a szememet. A mosolygó Olivérrel találtam szembe magamat. Megpróbáltam leszedni az oxigén maszkot és beszéltem Olivérhez.
- Ne haragudj. – hangom erőtlen volt.
- Dehogy haragszok. Te ne haragudj rám. De most ne erről beszéljünk, ez rá ér. Szólok az orvosnak. – mondta, majd jelzett a mellettem lévő gombon. Majd két perc múlva egy harmincas éveit kezdő fehérköpenyes férfi lépett be.
- Baj van? – nézett Olivérre, majd rám nézett és mosolyogva folytatta – Örülök, hogy felébredtél. Dr. Kovács Attila vagyok a dokid. Hogy érzed magad? Remélem, hogy ha már ilyen sokat aludtál legalább kipihented magad. Mi az, amid fáj? Mondj el mindent részletesen. – mosolygott és nagyon kedves volt.
- Nagyon lüktet a fejem, fáj a jobb lábam, fáj a hasam, kicsit nehezen veszem a levegőt és fáradtnak érzem magam. Mikor mehetek haza? És miért van begipszelve a lábam? – néztem furán a lábamra. Most már beszédhangom erősebb volt, mint az előbb.
- Az rémlik, hogy miért kerültél ide? –kérdezte a jófej dokim.
- Leestem a gerendáról, de ez nem a világ vége.
- Ez valóban nem, de te rosszul estél. Beakadt a jobb lábad így eltörött, felszakadt a szemöldököt, de már bevarrtuk, és kómában voltál. Még itt tartunk egy darabig, mert ki kell, hogy vizsgáljunk.
- Kómában voltam? Meddig? –néztem rá csodálkozva.
- Szerencsére csak egy napig. Mit éreztél mielőtt leestél?
- Egész nap nem éreztem magam jól, de azt hittem, hogy csak fáradt vagyok, mint ahogy szoktam. Szédültem, volt egy kis hányingerem és hirtelen úgy éreztem, hogy zsibbad mindenem és forgott velem minden.
- Értem. Később még visszajövök, és lesz még néhány kérdésem. – mondta, majd kiment. Próbáltam felfogni a dolgokat. Törött láb, kóma, még egy ideig bent maradok. Jaj, de jó. Pár másodperc alatt túltettem magam, ezen ráérek később idegeskedni ezen. Mosolyogva Olivérre néztem.
- Mióta vagy itt? És anyáék?
- Amint megtudtam idejöttünk Ya Ouval, de este 10 után a szüleid haza küldtek minket, hogy pihenjünk. Reggel visszajöttem és leváltottam őket, felhívtam Bennyt és ő vitte haza őket olyan 9 óra felé. De, jó, hogy mondod. Szólok nekik, hogy felkeltél. – mondta, majd pötyögni kezdett a telefonján. Lefogtam a telefonját és ezt mondtam:
- Ne. Hagy pihenjenek. Itt maradsz velem még egy kicsit?
- Persze. – mondta és megszorította kezemet. Nyílt az ajtó és Ya Ou kukkantott be rajta.